A Világ Világossága

             "A panaszkodó ragaszkodó,
 ravaszkodó ragadozó."

     “Ki tudja, az idő kútjának melyik százezer éves civilizációs játszmáit ismételgetjük újra öntudatlanul? Különböző mítoszok utalnak arra, hogy a természeti fénynek (amely fény nem más mint az isteni fény közvetlen és normális megnyilvánulása az anyagi világban) a felcserélése  mesterséges (technikai és ésszerű) fényre, katasztrofális következménye lehet a földre. A mesterséges fény ugyanis nem más mint az isteni fénynek a szellemi és lelki sötétséget hozó, megromlott és összezavart formája, és az igazi fénynek a hamis fénnyel való elcserélése az Isteneknek, illetve a teremtő erőknek a kegyetlen bosszúját vonja maga után. Vagyis az egyetemes tőrvények szerinti életrend erőszakos felcserélésének az ember által kieszelt tőrvények szerinti életrenddel katasztrofális következményei vannak, mert kiváltják az egyetemes tőrvények negatív - romboló jelentkezését, visszahatását. Erre utal mind az ázsiai-görög, mind az egyiptomi-héber mondakör.

   A görög mítosz azt tanítja, hogy Prometheust, amiért a fényt ellopta és lehozta az Olimposzról, a Kaukázus kietlen sziklájához láncolta Zeusz haragja, ahol egy keselyű minden reggel kegyetlenül feltépte a máját és abból lakmározott. Az archaikus görögök még tudták, hogy az Istent, az istenségeket és az anyagi természetet saját személyükben hordják. Ezért a mítoszaik metafizikai jelentésének megfejtése sem okoz különösebb nehézséget. Egyszerű, tiszta analogikus gondolkozásuk könnyen érthető: szerintük a máj Jupiterrel, a legfőbb értéktudattal, az egyetemes erkölcs szerinti értékítélet metafizikai őserejével áll analogikus kapcsolatban. Így érthető, hogy Prometheusnak, a jótékonykodó titánnak miért éppen a máján keresztül kell az isteni értékekre és az isteni igazságra igen kényes görög főisten haragját elszenvednie.

   A héber legendakör Lucifer mítosza azért tűnik absztraktnak a mai ember számára, mert azt a bizonyos poklot - a sötét, zavaros és tudattalan létállapotot -, ahová az Úr (A Tőrvény) a Szeretettel: a teremtéssel és az egyetemes lét-egységgel szembeforduló, az önmagát elkülönítő, egocentrikus autonómiára és voluntarizmusra törő fény angyalát - az egykori főangyalt! - száműzte, a költői képzeletüket és manipulációs készségüket egyaránt szabadjára eresztő középkori skolasztikusok megtöltötték mindenféle szörny - leírásokkal. Pedig a szimbolika nyelve itt is világos. Csak annyit kell visszamennünk az időben, hogy észlelhessük azt a tényt, ami szerint az a "fényhozó" Jézus, akinek az elferdített tanításait szajkózza gépiesen a mesterséges fényáramoltatással működtetett civilizáció, nem a XX. századi utcák, terek, üzletek, üzemek és templomok kivilágításához, vagyis nem a luxusvillák, az állami intézmények, a főhadiszállások kivilágítására és nem a föld alatti fegyvergyárak, nem a bomba hordó tengeralattjárók mesterséges világításához szükséges energiatermelő egységekre gondolt, amikor kinyilatkoztatta azt, hogy: "Én a világ világossága vagyok."  Az Isteni Léttudatba ágyazódó személyes Én-tudat a világ-világossága és nem az atomreaktorok által létrehozott mesterséges utcai fényözön. Ezt a fényt viszont az Evangéliumot lejegyző tanítványok írásos dokumentumait kanonizáló és kommentáló birodalmi ideológusok: a Nagy Constantinus és császári utódai által különböző zsinatokra és kongregációkra egybehordott teológusok meghamisították (A Fény és a Szeretet egységes átélési képességét: a Krisztusi állapot megvalósítási lehetőségét Jézus személyére kenték) és ezáltal beidézték a középkori szellemi sötétséget, aminek a következménye a tömeges vallásos őrület lett - a szellemi sötétség! - és amely fény-zavarnak a következményei voltak a tömegeket pusztító járványos (vírusos) betegségek. Az európai embert nem az védőoltásokat feltaláló orvostudomány szabadította meg a pestis és a kolera vírusától, hanem a nagy leleplezők: Descartes, Voltaire, Diderot, Darwin Károly, Marx Károly, Nietzsche Frigyes és Freud Zsigmond, akik felforgató és szentségtörő tanaikkal kijózanították a vallásos kábulatából a kereszténységet. A kijózanítás viszont túl jól sikerült és átestünk a lónak a nem kevésbé veszélyes: az agresszíven pozitivista tudományos imagináció oldalára. Ezért ma, az ésszerűen - tudományosan - gondolkozó ember, aki már a betegségnek képzelt szellemi kényszerképzeteket is ésszerű (tudományos) pszichológiai módszerekkel, vagyis külső ráhatással gyógyítja, mert már eszébe sem jutna például, hogy a gyermek tisztasági kényszer-mániájának a forrását a civilizált anya tisztító-mosópor reklámokkal zavart tudattalanjában (alvilágában: poklában) kellene keresni -, a legésszerűtlenebb cselekedetek sorát követi el minden évben karácsonykor, "A Világ Világossága" születése napjának évfordulója előtt, aminek a legenyhébb, "észlelhető" következménye az irracionális pusztítás, amit ez a felvilágosult ember a természetben végez a fenyőcsemeték százezreinek kivágásával.

    És mert nem láncolják az egyetemes törvények látványos módon a hóviharos, sötét Kaukázus sziklájához az embert amiért egy halom szemetet eredményező tárgy ésszerűtlen vásárlásába ledűl karácsonykór, pontosan az isteni Fény testet öltésének az ünnep-napján, hogy ezáltal pillanatnyi (mesterséges) örömet szerezzen azon szeretteinek, akiknek a légterét bizonyára szintén szeretetből szennyezi naponta az autójából kilőtt égett gázzal egész évben - állítólag a "létfenntartás" kényszerében -, azt hiszi, hogy ő mindent a legnagyobb rendben végez, hiszen: "az egész világ ezt csinálja". Karácsonykor az örömszerzés nehéz munkájában fáradozó keresztény emberkénk nem veszi észre, hogy minduntalanul a belső, a lelki és szellemi sötétség poklára: magányosságot és betegséget eredményező, gazdasági hajsza alvilági labirintusába vetteti magát évről évre, amiért a megváltás tanítója születése napján is a zavart szelleme által létrehozott mesterséges világ fényeinek bűvöletében tévelyeg és szédeleg. És az még hagyján, hogy szédeleg, de szédelgése közben és a szédelgése következményeit érezve, észlelve, állandóan panaszkodik a kívülálló ellenségre. Pedig az embernek, Istennek a teremtésre vonatkozó első képzetének, voltaképpen nincs is saját magán kívül ellensége.

   Szegény tudós-keresztényünk viszont nem tudja ezt és ezért legalább ezen az egy - karácsonyi - éjszakán sem hajlandó "józan fejjel” elviselni a természet egészséges sötétségét, amelyben a személyes hiba-belátás szikrájának ki kellene gyúlnia lelkében, hogy a következő hónapokban az, lassan - lassan erős fénnyé fokozódva, világítson számára és a környezete számára is egész évben. Akinek van füle hallja."

     Nem tudom, e furcsa szónoklatot valamelyik régi álmomban hallottam-e, vagy a fizikai valóságban, valamelyik külföldi nagyváros terének önkéntes hit-szónokától egy kirándulás alkalmával? Talán a budapesti Deák - téri metró állomásnál, vagy esetleg a Mária Hilfe Strassén Bécsben... . A lényeg az, hogy csak most tudtam ilyen jól lekottázni, most amikor azt hiszem, hogy értem mit akart mondani számomra, az angyal, vagy az egyszerű polgári ruhába öltözött nyugati próféta és amiért ez a szózat ott lappangott foszlányokban hosszú éveken át a tudattalan emlékeimben.

    A mi Táltoslaki karácsonyunk és a mi szilveszterünk ilyen természetes és egészséges sötétségben, természetes alvásba torkollva folyt le az Edua halála után, és ma már tudom, hogy ennek a rettenet utáni Szaturnuszi nyugalomnak köszönhetően a Fény megváltó ereje kezdett felbontani minden önzési-gátat a kettőnk lelkében. Laura is, lassan - lassan magára vette az összes általa megértett felelősséget az Edua haláláért és belátta, hogy az önkéntelen romboló imaginációját, ha nem is tudja teljes mértékben megszüntetni, de nagy mértékben semlegesíteni tudja azáltal, hogy az ellenséges képzelgést kiváltó harag és félelem helyett, az adott gyakorlati nehézségeket, az akarati és fizikai erőpróbákat igénylő, határozott tettekkel háríthatja el, még akkor is, ha mindaz, aminek neki fog, nem sikerül “tökéletesen”. Az első napokban - hetekben még együtt mostuk ki a felgyülemlett sok ruhát és pelenkát, együtt takarítottunk, hordtuk a fát a sötét fásszínből és a vizet a kútból, mivel a vízcsapunk befagyott, együtt tüzeltünk, addig, amíg a szokás és a gyakorlat segítségével rá nem jött, hogy sokkal jobb ezeket személyesen elvégezni, még akkor is, ha egy egész, vagy egy fél nap elmegy a házi munkával, mintsem a cselekvés helyett, gondolatban és érzésben támadni a nehéz helyzeteket kiváltó “civilizálatlan” és kényelmetlen állapotokat.  

    A Laura Oroszláni tinktúrájára jellemző ambíciók néha pozitívan is működnek. A leginkább a végletes helyzetekben, akárcsak a Verácska, majd az Edua személyes, orvosok nélküli megszülésénél. Az Oroszláni ambíciók vezérelik őt a rendkívüli elhatározásaiban. Ezért a kezdeti félelmek és a negatív képzeletet kiváltó mentális ellenállások után, oda jutottunk, hogy egy adott idő múlva, már kizárólag ő akart elvégezni egyedül minden kényelmetlen házimunkát a nehéz facsutakoknak a nehéz fejszével történő felhasogatásáig elmenően. Ez viszont nem csak vak ambíció kérdése nála, hanem a Skorpió Ascendens által jelzett ambíció és igazságkeresési szenvedélyből eredő értelem is. Tanácsaim és szenvedélyes magyarázataim következtében rájött, hogy a negatív imaginációt be lehet helyettesíteni az elvégzendő feladatra való pozitív összpontosítással és ezzel a parasztosan egyszerű sötét-képzelet elhallgattatási módszerrel is, ami neki csupán a ferde neveltetése következtében nem juthatott eszébe, alkotó módon, tovább akart lépni a szellemi fejlődésben.      

    Amikor a Mária- Magdolnáéknál tett Budapesti látogatásunk alkalmával észlelhettem, hogy Laura milyen meggyőző erővel tud vitatkozni a gyermekünk halála miatt a Teremtő Istent “irgalmatlan gonoszsága” miatt támadó, szintén Budapesten élő Skorpió - Kos barátunkkal, aki szenvedélyes harcos természetű lévén, valahányszor szembesül ilyen számára átláthatatlan határesetekkel, minden metafizikai olvasottsága és pozitív tapasztalatai ellenére, még mindig csak a végleteket képes látni. Most éppen azt, hogy az a szuper-intelligens, emberfölötti Isten, vagy Teremtő hatalom, amiben ő hisz, nem is létezik, vagy amennyiben létezik, akkor nagyon gonosz, szóval, amikor észleltem, hogy Laura milyen finoman és érzékletesen fejti ki a Boti számára, hogy igenis létezik az egyetemes kiegyenlítődés tőrvénye, amely ebben az esetben is érvényesült és az ő, a Laura negatív képzeletéből indult ki az a folyamat, ami az Edua halálához vezetett, azt mondtam magamban, hogy megnyugodhatok, mert számomra máris megmutatkozott ez a kiegyenlítődés, mivel a tragédiában, amely miatt szinte megőrültem, a boldogság-tévképzetemmel: az illúzióimmal együtt elvesztettem ugyan egy igen megszeretett gyermeket, de nyertem egy olyan élettársat, akinek a lelki erejében immár megbízhatok. 

   Laura gyakorlati sikereinek és szellemi felismeréseinek köszönhetően négy héttel a gyermek halála után, annyira megerősödött szellemben (felelősség, illetve jelenlét-tudatban) és lélekben (értelemben), hogy a metafizikai előadások megtartását rábíztam. Ez annál is inkább fontos volt, mivel a hermetikus beavatás alapjainál álló, teremtés eredeti logikájáról szóló számok metafizikájának az ismertetése, amelyről szóló előadásokat még december elején programoztam januárra, és amiről ő eddig még soha nem tartott előadást, hozzá kellett segítenie őt és a hallgatókat a Laura negatív képzeletét működtető romboló erők felismeréséhez és felszámolásához. 

  “Ismerjétek meg az igazságot és az fel fog szabadítani benneteket."

    Jézus szabadító fény-igazsága, nem a tömegszellemhez láncoló megosztott felelősségnek, a sajnálkozásnak és az aggodalomnak, vagyis a személytelen felelőtlenségnek az igazsága, hanem a tömeges személytelenségtől, a felelősség-áthárítási társadalmi játékoktól elkülönülő és az abból kiemelkedő, saját sorsáért maradéktalanul felelősséget vállaló, tudatos személynek az igazsága. A mágikus teremtőerőt magában hordó és azt állandóan áramoltató személyi Én- tudatnak az igazsága. Ez viszont egyáltalán nem a papok által kitalált, az embertől függetlenül létező Isten és nem a régi fizikusok által mindenhatónak kikiáltott objektív anyagi világ igazsága, hanem annak a szellem-világnak az igazsága, amelyben a számoknak is személyes értéke és értelme van. A számok személyes értelmének és értékének az ismerete nélkül soha nem lettem volna képes az Edua halálát elfogadni. A számok metafizikai értelmének a megismerése, különösen a teljesség számának: a tízes jelentésének a megismerése a személyi tudat és az abszolút tudat lényegi kapcsolatának a felfedezéséhez. Ez vezetett el a legmagasabb beavatási állapotnak, a Tarot beavatási rendszerében a Bolond által megjelenített tisztán látói állapotnak a felfedezéséhez és eléréséhez. Ez vezetett el az 1999 augusztus 11-e és 2001 szeptember 11-e közötti periódusban kiérlelődött ezredforduló utáni apokalipszisben élő emberiség lényegi játszmájának a megértéséhez.

    “A számok állnak minden világ, minden dolog és minden jelenség gyökerénél. Mindent a számok határoznak meg.” - tanítja Pitagoras. És Mózes: “Az úr a világot szám, súly és mérték szerint teremtette”. Melyik szám, milyen mérték és milyen súly? És végül is mi az, hogy világ? Mi az hogy teremtés? Egyre több egzotikus, a középkori misztikánál is misztikusabb cikk és tanulmány jelenik meg a számok metafizikai értelméről, valamint a számok állítólagos mágikus erejéről és hatalmáról. Hamvas a Béla Tabula Smaradgdiná-ban kifejti, hogy a számok azért ősmátrixok, vagyis egyetemes lételveket megtestesítő szimbólumok, mert minden egyes számnak elsősorban minőségi értéke és értelme van és nem csak mennyiségi értelme. Ez az értelem nem  más mint a mindenütt jelenlevő létforráshoz: az Abszolútumhoz való viszonya a számnak: az egyel szembeni helyeződése, pozíciója. Ugyanakkor a számoknak teremtési ritmust és ciklust leképező, kreatív energiákat élesztő értékük is van és a saját haladványaik szerint és e haladványoknak a többi számmal szemben elfoglalt helye szerint (aritmosz) ezek a teremtő erőket kifejező minőségi számértékek (értelmek) ismétlődnek. A számnak ebből a hierarchikus és hieratikus pozíciójából következik, hogy van egy, a teremtéshez és a teremtő energiákhoz kapcsolódó logikája minden (vizsgált) számnak, amellyel kapcsolatba kerülünk. A szám tulajdonképpeni értékét és értelmét az adja meg, hogy egy adott szám milyen helyet foglal el a az egyetemes teremtésben. Hogy milyen pozíciót - helyet - jelöl ki az Abszolútumhoz viszonyítva és az első teremtő aktushoz, tehát az első teremtési mozzanathoz: a másodikhoz, a megjelenéshez vagyis a Fiúhoz viszonyítva. És az is megadja egy szám minőségi értékét, hogy az adott szám (annak az aritmólógiai: tízen aluli összege) milyen helyet jelöl az első hármas egységhez: az isteni első személyhez: a kettőnek az egységesítését szüntelenül végző - és azt feltételező - isteni háromhoz, az áthatolás és a kiegyenlítődés folyamatát szimbolizáló őslogoszhoz: az egyesítő Szent Szellemhez viszonyítva.

   “Minden archaikus beavatás alapja az aritmológia. Az európai filozófiák alapja is az, ha nem is tudnak róla. Aritmológiának nevezik nem csak a számértelmezést, hanem az értelmezés következményeit is. Az archaikus aritmológiák közül Európa kettőt vett használatba. Az egyik az orfikus tízes, amelyet számrendszerének alapjává tett, a másik a kaldeus tizenkettes, amellyel az időt méri...Egyebek között a különböző mitológiák, sőt a naptárak (tolték), a betűjelek bázisa is aritmológia. A beavatás azért nyugszik az aritmológián, mert a dolgok megismerése, az életterv felépítése és megvalósítása is a számok rendje szerint történik... A szám értelmezése minden egyéb létezési mozzanat értelmezésének fundamentuma. A számkoncepció dönti el annak a világnak a szerkezetét és képét, amelyben élek, s így annak az életnek az alakját és értelmét és súlyát és értékét, amelyet élek.” - Ilyen tudományos áhítattal ír az egyetemes teremtő- megismerő- kiegyenlítődő szellemnek a Hamvas Béla nevű emberi megjelenése. Tudatában vagyok annak, hogy a szellemileg amúgy is robbanásig sűrített Hamvas Béla tanulmányból illusztrációnak kiragadott idézetek első látásra zavaros misztikának tűnnek szemedben, kedves olvasóm, de a játékunk, illetve a közös könyvírásnak a folytatása érdekében, újra meg kell egyeznünk abban, hogy mindaddig, amíg számodra a számokkal és a metafizikai számkoncepcióval való kapcsolat megmarad a regényes érdekesség szintjén, nem nyílik meg  számodra a lényegi létezés lehetősége, ahogy néhány Körvári hallgatónk, aki még harminc éves kora után sem merte rászánni magát arra, hogy gyermeket szüljön, nem értette meg azt, hogy négy héttel a gyermeke elvesztése után, Laura hogyan képes, a halál-eseménytől (látszólag) teljesen eltérő témakörben, több órás előadást tartani. Az egységes egész létezés, amit biztos, hogy már te is meg tudsz meditációban tapasztalni, és át is tudod azt élni a személyes testi - lelki - szellemi folyamataidnak az együttműködésében. Ha megkísérled ezt, helyre állhatna, vagy, amennyiben eddig is egészséges voltál, stabilizálódna a te egészséged is, és akkor a mindennapokban is átélhetnéd az egységes-egészet: az Egyet. Átélve megérthetnéd te is az Egyet, a szentháromság egységének nem csak a képzeletbeli és nem csak szenti-mentális, hanem valóságos megtestesítőjeként is. Addig viszont, amíg e regény harmadszori újraolvasása után mindez összejön számodra, most újból rám kell bíznod magadat, legalább a regény utolsó fejezete befejezéséig.

     Az aritmológia nem egzotikusan bűvészkedő sorsmisztika, hanem a mai személytelen (a számoknak csak a mennyiségi értékével operáló) matematikánál személyesebb és ezért egzaktabb, az emberi lét egyetemes őselvének, őserejének és ősforrásának közelében álló tudomány. A bonyolult műveleteket végző számítógép, vagy a filmkészítő és levetítő gépek értelmezői és képi megjelenítői lehetősége egy avatatlan ember tudatában bizonyára nagyon misztikus képzeteket keltenek, de az informatikuséban vagy a filmrendezőkében, az operatőrökében és a vágókéban, a kamerák előtt izzadó színészekében, nem. A számok metafizikai értékét - és erejét ismerő személy számára is kézenfekvő az, ami a tudományba ragadt szkeptikusok képzeletében őrültségként vagy  naiv zagyvaságként jelenik meg.

    A számok szimbólumai - hieroglifái olyan teremtési mozzanatokat és létezési szinteket - állapotokat jelenítenek meg számunkra, amelyekhez pontosan úgy és olyanképpen kötődünk személyesen, de csoportosan is, ahogy az asztrológiai meghatározottságaink által kötődünk bizonyos lételvekhez. Materialista nyelven: kozmikus erőforrásokhoz. De ahhoz, hogy mindezt megértsd, előbb személyessé kell tedd a magad számára, magának a számnak az ősideáját. Ehhez, az olvasást abba hagyva, próbálj meg most mindjárt olyan kérdésekre választ adni magadnak mint például a következők: “Miért mondjuk azt magyar nyelven, hogy számomra ez és ez, ezt és ezt jelenti? Hogy számomra ez jó, amaz meg rossz? Talán zavaros a magyar nyelv, amikor azt mondja, hogy számon tartani, amikor azt akarja mondani, hogy folytonosan gondolni valamire? Vagy amikor azt mondja, hogy száműzetésbe kerülni, ahelyett, hogy a szülőföldtől az otthontól erőszakkal eltávolítatni? Amikor azt mondja, hogy felszámolni ahelyett, hogy... Talán léteznek személyes számok? Olyan számok, amelyekkel lényegi kapcsolatunk van? Van-e nekem is egy személyes számom? Vajon melyik az a szám? De mitől és hogyan lehet személyes számomra egy szám? Egy bizonyos szám? És ha van ilyen, akkor az én számomra miképpen hathat egy másik embernek a száma, milyen viszonyban állnak egymással, hogyan fér a kettő össze? Azaz, hogyan kerülhetek én az ő számával és ezáltal vele összhangba, vagy éppenséggel konfliktusba? Hogyan kerülhetek kommunikációba, összhangba, vagy bármiféle személyes kapcsolatba mások személyes számával, ha van ilyen” - Nos, mire jutottál?  Olvasd hát az első és az utolsó kérésekre a válaszomat: Igenis, mindenkinek létezik egy személyes száma és ezt az ősi tudást őrzi a magyar nyelv ezekben a kifejezésekben. Úgy kerülök kapcsolatba egy más személy számával, hogy az én számommal összehasonlítom, attól megkülönböztetem és a számok értéke alapján viszonyt állítok fel az adott személy száma és az én számom között.

    A magyar nemzet romlása és rohamos számbeli sorvadása annak köszönhető, hogy a materialista pragmatizmussal, vagyis a “gyorsan - sokat” gazdasági szemlélettel járó életmodellek térhódításának hatására, már nem vagyunk képesek nyelvünk spirituális tartalmaira és jelzéseire figyelni. Nem tudjuk lehallgatni az anyanyelvünket, nem tudunk ősi szellemünkre figyelni. Ezért nem tudjuk és nem értjük már igazán, hogy mit jelent számkivetve lenni. Az én számomból, tehát saját sorsomból kivetve, önmagamtól, életem céljától és létem értelmétől távol, számtalanul, jeltelenül, idegenen, zavarosan és fölöslegesen élni. Szélsőséges esetekben, az ilyen  helyzet következménye a személyiségtudat teljes felbomlása és önfeladása: annak jeltelen eltűnése a világmindenségben. 

   A szellemtelen szóhasználat értelmében gondolkozó ember számára mindez erőszakolt belemagyarázásnak tűnik. Pedig létezik az egyetemes, isteni logosz - ami ugyanakkor személyes is! -  ami a számok alapján köt össze az ősforrással, létünknek az alapjával és fenntartójával minket. Igenis létezik az iskolában begyakorolt gondolkozási modelljeinket, a lineáris algoritmusokhoz szoktatott racionalizáló készségünket meghaladó egyetemes racionalitás és ezt az analogikus logikáját az egyetemes létezésnek igenis képesek visszatükrözni az eredeti jelentéstartalmuktól meg nem fosztott szavaink, kifejezéseink. Létezik tehát valahol a tudattalanunkban és a mindennapi szóhasználat alatti nyelvtartalmakban egy szavak fölötti tudásrendszer, amit a józan gyakorlatiasság eltemetett. Ilyen például az a tudás is, amit őseink még valamikor minden magyarázkodás nélkül gyakoroltak: aki a fejét nem tudja önerőből és természetes módon a nyakán tartani, az a Kos és a Bika által képviselt spirituális mezőkkel, vagyis a szellem spontán megnyilvánulási formáival, a közvetlen és becsületes célratöréssel, a bátorsággal, a határozottsággal, a nyíltsággal, a világos  döntéssel, a személyes felelősségtudat lételvével, valamint a szellemnek az anyaggal való harmonikus összekötésének és a szellemnek az anyagban, az anyag általi megnyilvánulásának az őselvével nincs pozitív kapcsolatban és ezért nem lehet alkalmas, nem hogy egy nép, de még egy kis számú népcsoportnak a vezetésére sem. Siralmas volt látni a magyar közéletiség züllését és szennyes örvénylését a kókadozó fejét egy, a választókból a “nemes sajnálat” együttérzését kiváltani hivatott és emígy e fejtámasztó fémszerkezet mágikus hatásának segítségével miniszterelnöki választási versenyt nyerő, valamikori ávós Horn Gyula és csapata keverésében.

    Elfelejtettük a személyi képzeletünk teremtőerejére utaló ősi kulcsszavunknak az eredeti jelentéstartalmát, ami közvetlenül az egyes számú egyetemes törvénynek a jelentésével és annak összes következményével kötötte össze valamikor az őseinket: Képesnek lenni! Őseink tudták, hogy az, ami az embert az életében igazán vezeti, az a személyes, a személyi életképzelete. Tudták, hogy az ember központi hatalma az ő materializáló képessége, amely közvetlenül a személyi látásmóddal, vagyis az Isten-látással és az isteni látásmóddal, a belső látással függ össze. Ahhoz, hogy valamit létrehozzak, arról előbb intenzív és részletes képet kell alkotnom. És viszont: amiről a szokásostól eltérő intenzív képet alkotok magamnak, amit tehát, akarva, vagy akaratlanul, igen erősen átélve, forgatok képzeletvilágomban, azt előbb-utóbb megvalósítom, vagy, amennyiben nem teszek gyakorlati lépéseket annak megvalósítása érdekében: beidézem a magam számára. Nagyon fontos tehát tudni, hogy mit jelent igazából számunkra, vagyis számomra, az egyén számára az egy.

     Az Egy ez első, az ősi és megcáfolhatatlan élménye az embernek: az egy maga az én-tudat! A tudatom arról, hogy ez az ember én vagyok. Ez az egyetlen biztos tudás az én számomra. Az én számomra! Ezzel az egy számmal, az egyetemes egységes létezés tudatának a megfelelőjével, a fentiek értelmében, vagyis azért mert az egyetemes teremtő képzelet, minden egyes személyben kifejti hatását az egyén (egy-én) képzelőerején, az én - jének a képzelő erején keresztül, az eggyel mindent lehet csinálni : teremteni, alkotni, rombolni, életet adni és gyilkolni. Mindezt annak függvényében, hogy milyen én-képekre, én-képzetekre, miféle vágy -és gondolatképeket építek. Hogy mire állítom rá külön - külön, jól elhatároltan és nagyon intenzíven, tudatosan vagy öntudatlanul, az én- képzeletemet. Mert minden, ami az Én-képpel, az Én-képzelettel kapcsolatos, megvalósul sors-formában. Ezért, az életben a legfontosabb az Én-tudat, de főképp az Én-képzet tisztasága és zavartalan - korrumpálhatatlan - határozottsága. Ezért kell egyes szám első személyben érteni azt, hogy Én vagyok az út, az igazság és az élet.” Az én-kép tisztasága arányos az Isten-kép tisztaságával. Amennyire tiszta képem van az Istenről, annyira tiszta a képem magamról és amennyire zavart a képem magamról - arról tudniillik, hogy mit akarok, hogy hova akarok eljutni az életben és az élet után, illetve, hogy milyen eszközökkel akarok a célomhoz eljutni - annyira zavart az isten-képem is. Márpedig egy közmondás azt tartja, hogy Isten nélkül semmit nem érdemes csinálni. - De zavart Isten-képpel sem!

   Az isteni és személyi Egynek, az elsőnek megfelelő valamikori Alef és Alfa szimbóluma (ideograma), az emberi élet különböző létállapotainak, (hierarchiáknak) megfelelően, Istent, egységes létezést, öröklétet, Én-t, élet-fényt, napot, szellemet, mágiát, életerőt, és a mindennapi élet pragmatikus szférájában ökröt, vagy tevét jelentett. Ezért a latin ábécéből ránk származott A-nak és az A-nak, valamint az I-nek és az I-nek (amit angolul ájnak ejtenek ki és szintén én-t jelent) ma is egy (tehát:1) a számértéke. És ugyanaz a helyzet a más kultúrák és nyelvek ideogrammáiban leegyszerűsödött betűkkel, amelyeknek azonos (ebben az esetben egy:1) a számértéke.

   Emlékszem, egy a botrányaival, sokkolóan trágár verssoraival és fülsiketítő rímeivel maga körül irtózatosan nagy port verő pojáca-költő azt írta egy kiállításom kapcsán, hogy bizonyára önimádatban élek, mivelhogy a képeim zavaróan egocentrikusak. Érdekes, hogy egyedül őt zavarták meg az önarcképeim, illetve az, hogy még a tájképeimen és az általam ábrázolt nők arcában is az én rejtett vonásaimat vélte felfedezni, őt, aki ha bátorsága lett volna hozza, akár egy templomtoronyról is levetette volna magát, csakhogy ébresszen minél nagyobb figyelmet önmaga és versei iránt. Érdekes, hogy költő létére még az sem jutott eszébe, hogy esetleg én öltöttem fel az általam látottak vonásait, mivel a pókokban és a bélférgekben is képes vagyok meglátni a Teremtő megnyilvánulását? És eszébe nem jutott, hogy annak a vallástalan istennek az arcát, akit én ismerek lehetetlen másképp megfesteni mint önarcképek által, mivel az a világon élő összes ember és állat arcát viseli. Sőt: a növények arcát is viseli, mivel ott van a növényekben is. És érdekes, hogy épp ez a költő, aki polgárpukkasztó szemtelen frivolitással űzi a hírnév-csikarás kultuszát, fondorlatos kísérletet tett a személyem megalázására egy általa főszerkesztett kispéldányú diák-lapban, felbérelvén barátait és barátnőit, hogy pamfletteket írjanak a személyemről azon a címlettel, hogy a képeimről írnak. És érdekes, hogy ennek a létrontás örömét reklámszerűen hirdető, fordított Költőcske Mihálynak a trágár kifejezésekkel teletűzdelt verseit mennyire kedvelik a sorsüldözött romániai magyar irodalom-fogyasztók. És érdekes, hogy az ezredfordulón egy excentrikusan is egocentrikus költő még nem tudja, hogy a személyi tudat a legnagyobb életszentség, mivel az abszolút szellem, az egy, a személyi tudatban jelenik meg a legerősebb intenzitásában és legtisztább formájában a természetben. Ezért a személynek a gyalázása épp annyira vétek mint az egyénnek az istenítése. Érdekes, hogy a rátarti erdélyiek még mindig nem képesek különbséget tenni a különbözőségért hisztériázó, zöldhajat, napszemüveget és karikás fülbevalót viselő individualitás és az egyetemes lét-élménybe mindinkább beolvadó, az egyetemes lét-karaktereket magában felismerő és azokat önmagában finomító személyi tudat között.    

     Magyarországi tartózkodásom első heteiben, hónapjaiban feltűnt, hogy az ide vonatkozó tradicionális irodalom állításaival és az otthon még élő szokásrenddel ellentétben, egyáltalán nem hallottam senkit káromkodni. És ennek nagyon örvendtem. Mert mi lett a magyarok által évszázadokon át előszeretettel gyakorolt, patetikusan hatásos és esztétikus, sötét jövőkép-idézésnek: a külső isten-képzetében gyökerező és a negatív ambíciókból szőtt ízes magyar káromkodásnak a következménye? Mi lett a sok nóta vége? Mi lett a nagy ügybuzgalommal, a hit és a hitetlenség problémakörének végletei között hánykolódó ősapáink által szinte nemzeti előjogszerűen gyakorolt káromkodásoknak - és itt főképp a dühös és kétségbeesett, gyűlölködő isten-idézésekre gondolok! - a következménye? A magyar nép gazdaságilag prosperál ugyan mint mindig béke időben, miközben lelki erőben és számában rohamosan sorvad. Szó volt már korábban több ízben is arról, hogy ártatlan áldozatok nem léteznek, még akkor is ha ez lehetetlennek tűnik a gázkamrákhoz vezető könyörületes humanista eszméken csiszolódott, vallásosan tudományos öntudatunk számára. Így a magyar nép nagy része sem ártatlan a magzat-foganást egyre inkább nehezítő és a jól-rosszól megfogant magzatoknak a kihordását lehetetlenné tevő sötét erőket a saját személyükbe és az utódok személyébe idéző, áldás-ellenes tevékenységében. Akárcsak nagyanyám, anyám és én is valamikor, a kettős lényegi értékével: a teremtés eredeti és első okával és értelmével (funkciójával!) szemben vétkes. Ez, a románok és a tótok és a szerbek előtt másfél évszázaddal korábban a magyar nemesek, majd a városi polgárság által divatba hozott, az egykézésig menő családszabályozó-mentalitás, ez a ma is nemzeti vétek és nem a két balkezes Károlyi kormány és nem a Trianonban ország-módosító felelőtlen diplomaták idézték az 1918-as  nemzeti katasztrófát az “ártatlan” fejünkre!

    Hiába jártatja a száját a magyar katolikus egyház, hogy az egyetlen gyermeket nemző és nevelő Szent István felajánlotta az országot Szűz Máriának, mert a hipokrita vallásosságon és annak az ellentétén: az abortusz-párti reakciós liberalizmuson kívül, ez sehol nem látszik a nemzeten.(Egyébként István fiának: Imre hercegnek ugyanazért kellett idejekorán meghalnia, mint nagyanyámnak: vallásos ájtatoskodásba fojtott egy kizárólag csak harci és szerelmi kiegyenlítődés által beváltható és kiteljesíthető Skorpiói életprogramot.)  Egyet mond a magyarnak az anyanyelvébe rejtett egyetemes szelleme és mást a szekularizált kereszténység dialektikáján csiszolt pragmatikus esze. A keresztény kultúrából kifejlett nyugati pragmatikus szűklátókörűség és a magyar nyelv spirituális szelleme közötti inkompatibilitás a magyarság tragédiája és nem a nyugati nagyhatalmak rosszakarata, a diplomaták helyrehozhatatlan tévedése. És nem azért mert nekünk nem lehet és nem kell a személyi szabadságot lehetővé tevő gazdasági gyarapodás, hanem azért, mert mi nem szabadna megengedjük magunknak, hogy a gyermek-áldást a gazdasági gyarapodással szembehelyezzük. A kettő nem ellensége az egynek. A pozitív Hold nem ellensége a Napnak és a Nap se szabadna ellensége legyen a Holdnak! A gyermekáldás nem ellensége, hanem kihívója, megidézője és szaporítója az anyagi áldásnak. Úgy, ahogy anyagi és a gyermekáldás egyetlen képzet volt az ősmagyarok képzeletében.

    Ezt mondja nekünk mind a nyelv, mind a számok logikája! A számok és a betűk valamikor, amikor az ember még nem szavakban, fogalmakban, hanem képekben gondolkozott, amikor a látása és a gondolkozása egységet alkotott, a mai formájukban, de főleg a mai jelentésükben nem léteztek. Azok a jelek, amelyek segítségével az ember önmagát a külső világgal szemben és az egyetemes világrenddel való személyes viszonyrendszerében meghatározta - megjelölte, még hieroglifák voltak, értéksorrendet jelentő hierarchikus jelek. Ezek a jelek idővel helyi körülményekhez, időszakos helyzetekhez és a személyi, vagy csoportos szimpátiákhoz idomultak és ezáltal összezavarodtak, elvilágiasodtak (“pragmatizálódtak”) és szétváltak. Az asztrológiai szimbólumok mellett, a számok voltak azok a jelek, amelyek színezetük (értékük és értelmük) szerint, megőrizték eredeti jelentésüket is mindaddig, amíg az ember nem kezdte egyre inkább csak a mennyiségi jelentésük szerint használni őket az anyag megismerése segítségével történő egyetemes ismeretek tágítása helyett. A számok minőségi értékére utalnak vissza az első, második, harmadik, stb. kifejezéseink. A szám sokáig megtartotta az egyetemes érvényű jel-értékét, értelmét, miközben a nyelvi közléshez alkalmazkodó grafikai betű-jel, a glifa szavakká, szótövekké, szótagokká, majd különböző absztrakt fogalmak alkotására alkalmas betűkké vált. Az eredeti, egyetemes jel-értékét, vagyis számértékét az ősi nyelvekből kialakult nemzeti nyelvek betűrendszere, illetve a betűk sorrendje is megőrizte nagyjából.

    A mai B-nek megfelelő valamikori Beth /Betha/ teremtést, istennőt, holdat, anyát, nőt, áldást, gyermeket, bőséget, papnőt, sejtelmet, tudatalatti tartalmakat, lelket, madarat, finom éteri szubsztanciát és durva anyagot, anyagiságot, természetet, termést, termékenységet, szaporodást, tükröt, tükröződést, házat és pénzt is jelentett egyszerre.

    A betűk ily módon megőrzött számértékeinek értelmezésén alapszik nagy részében a Kabbala. Nincsen ebben semmi ördöngösség. Az egész világmindenség az Istenből, tehát a szellemből jön és így minden, ami létezik, az Isteni szellemnek, az Egynek és az Alefnek a megnyilvánulása. Az anyagi állapot nem más mint az ősszubsztanciának egy nagyon sűrített és egy bizonyos alacsony rezgési skálán belüli megnyilvánulása. - (Attól tűnik számunkra olyan végletesen durvának és áthatolhatatlannak.) Az anyagnak a létezése tehát, egy bizonyos rezgési skálán belül, illetve rezgési fokozat alatt történik. Konvencionális gondolkozás szerint az anyagi lét legmagasabb rezgési fokozatának a fényhullám rezgése felel meg. Igen ám, de a fényhullám és a fényrészecske rezgési fokozatánál) magasabb rezgési szinteken is létezik valami sőt: az intenzívebb - finomabb - energiákat tartalmazó létformák csak ezután következnek. Amint már volt szó róla a korábbi fejezetekben, ezek az intenzív és finom létformák számunkra egyáltalán nem idegenek: ezek a mi érzés- és gondolatvilágunk lelki és szellemi (asztrális és mentális) hordozói, ez a mi lelkünknek és a szellemünknek és ez az imaginációnknak az idea - világa, teremtő képzeletünknek a világa. És mindezen felül: ez, a mi mindennapi képzelő erőnknek háttérül szolgáló erőtérnél is a magasabb rezgésű létállapot, a mi személyes gondolatainknál magasabb vibrációs fokozatokon létező, isteni gondolatoknak a világa. Ez az ősideáknak és az egyetemes törvényeknek, a keresztény misztika elnevezésében: az Arkangyaloknak és a Keruboknak, illetve az abszolút Pneuma világa.

   Az anyagi dimenzió létformái, valamint az asztrál és a mentál- dimenziók létformái mind a magas rezgésű létformáknak, nem egyebek mint az őserőknek az egyetemes törvények szerinti kölcsönös megtermékenyüléséből és együtthatásából létrejövő ideatikus létformáknak az alacsonyabb színtű megnyilvánulásai, kivetülései. Az ember több dimenziós lény és szelleme (aurája finomabb rétegei) által be van ágyazódva a Mindenségbe az Abszolútumtól elkezdve az anyagi-természeti világgal bezárólag (“Én vagyok az alfa és az Omega”), az összes dimenziókba, ha tudomást vesz erről, ha nem. Ezért a személy állandó és közvetlen, de ma még öntudatlan kapcsolatban áll az aurájának finomabb erőterein, pontosabban a finom auratestein keresztül a világegyetemet kormányozó és azt állandóan újjászülő, a fizikai dimenziónál sokkalta finomabb, de ugyanakkor annál sokkal erősebb létformákkal: magasan szervezett, morfogenetikus léterőkkel, idea-struktúrákkal.

   Mivel a születésünk időszakában (is!), a szüleink állandó és közvetlen kapcsolatban álltak (tudatosan, vagy öntudatlanul) ezekkel az isteni léterőkkel, nem véletlenül adták a mi nevünket. Amennyire nem véletlenül születtünk mi sem azoknál a szülőknél, akiknél születünk és amennyire nem véletlenül születünk abban az időpontban, amelyben éppen megszületünk. Ez tehát a számok és a névadás, a névviselés és a számoknak a metafizikai jelentéstartalma közötti kauzális összefüggés. Szüleink nem véletlenül és csak látszatra az önkényes egyéni gondolkozásuknak, vagy szeszélyes fantáziaviláguknak a hatására keresztelnek el bennünket Erikának, Jánosnak, vagy Ádámnak. - Egyébként szintén Hamvas Bélánál olvashatjuk, hogy a keresztelés a személy (a gyermek) kauzális és spirituális alapszínezetének (lelki-tudati vibrációs struktúrának, a kauzális élet-programnak) a meghatározását, megnevezését és elismerését jelentette a szülők és a közösség szellemi és világi vezetői részéről. Ma, akárcsak a karácsony, a húsvét, vagy a házasságkötés mindössze egy alkalom az evéssel (zabálással) és ivással (mámorosodással) járó mesterséges boldogsági érzet keltésre: ünneplésre. A családnév viselése valamikor egy tömegszellemben megtestesült általános információs-energetikai struktúrához, bizonyos ősprincípiumok szerinti szellemi tömörüléshez kapcsolódó csoportszellemhez kötötte az embert. Ma ez nemzeti kultúra és öntudat jelleget öltött és adott csoport-karmánknak megfelelő, nyugalmas, vagy zaklatott és ezért éppenséggel tragikus léthelyzetekben tart bennünket, ameddig személyes (isteni) öntudatunk felébresztése által, nem vesszük kezünkbe személyes sorsunk beváltása árán az életünk irányítását. A csoportkarma szerinti névátalakulás akkor is az ős-szimbólumok által jelképezett (megtestesített) ős-ideákhoz köti a mai embert, ha egy családnév valamely, későbbi, csak a középkor folyamán megjelent mesterségre, szakmai foglalkozásra vezethető vissza közvetlenül. (Kovács, Szabó, Tímár, Kádár, Borbély, Szűcs, stb.) Hiszen az a bizonyos szakma is "a létről való gondoskodás" valamely ősi mozzanatához vezethető vissza.

    A személyi nevünk természetesen a kiemelkedő tetteket végrehajtó, vagy valamilyen más ok miatt a tömegből kiemelkedő név-elődeink által képviselt szellemiséghez, ősprincípiumhoz, vagy egyenesen a név jelentése által képviselt szellemi tartalomhoz, őserőhöz kapcsol bennünket. Az viszont, hogy ezeket a neveket kifejező szavak milyen számértékű betűkből állnak össze, nem véletlen és azok aritmológiai összege (száma) szintén szoros kapcsolatban van a nevek fogalmi jelentése által kifejeződő szellemiséggel. Ezért, számomra rengeteget mondhat egy szám. Személyes relációba léphetek egy adott számmal annak függvényében, hogy ez a szám milyen aritmólógiai relációban áll az én alaprezgéseim számértékeivel, vagyis személyem lényegi kauzalitásával. Születésem értelmével és életem spirituális színezetével.

    E szellemtani kitérő után, vegyük sorra a számokat és ismerkedjünk meg metafizikai értelmükkel (értékükkel), úgy ahogy Laura is megismertette a Körvári hallgatóinkkal:

    A kettős, illetve a második szám jelentése, amely például, az egész életemet meghatározza azáltal, hogy az anyaság, vagyis a teremtésben való közvetlen részvétel bolygója, a Hold: a bőség és a szaporaság, az oldódás és a tükröződés bolygója hét negatív fényszöget kap a személyi horoszkópomban, a világ minden népének kultuszaiban és kozmogóniáiban, egyöntetűen és egyértelműen a Jin princípiummal, a szeretet- alapszubsztanciával, vagyis a nővel, az anyaggal hozzák kapcsolatban. De ugyanakkor kapcsolatba hozzák a ketté hasadással, a megtörtséggel, a meghasonlással, a kétséggel, a kételkedéssel, megosztottsággal, a félelemmel, a bizonytalansággal, a félszegséggel, a más-félével és végül is a megosztottság diabolikus hatalmaival (diabolós - megosztás, simbólos - egyesítés). Ez majdnem mind helyes is, de csak majdnem, mivel ez a kettőnek a diszharmonikus vetülete. Ráadásul, ebben az egyoldalú megközelítésben, veszélyes férfi filozófiákhoz, férfi hiuságot legyezgető, önkényes és misztikus elméletek alkotásához vezet az, ha a kettőshöz kimondottan csak a női princípiumot társítjuk. Innen már csak egy lépés választ el attól a fennkölt következtetéstől, hogy az anyagi test, az anyagi világ és a nő, az maga az ördög. Egyesek ezt titokban még ma is vallják. Mint hogyha a Jang (Fény) előbb lehetett volna valamiért, vagy valamitől a Jinnél (A Szeretetnél).

   Az Abszolútum egy és ahogy megnyilvánul azonnal kettővé osztja és sokszorozza magát egyszerre: Fénnyé és Szeretetté. Nem győzök csodálkozni, hogy mennyi zavaros teológiai spekulációt és szexuális kielégületlenségből eredő fantazmagóriát hordott össze a férfiasságába keresztény fulladt papság ezen téveszméje igazolására és fenntartására.

     Az Egy tehát az Isten és a személy, az egy az “Én vagyok az én vagyok.” Az egy az abszolút lét-élmény, ami nem csak Jang, vagyis nem mindössze Fény, ahogy nem is csak Szeretet, hanem maga az egységes egyetemes létezés. Az egy még csak nem is szám. Az egy az abszolútumnak a jele. Számmá csak akkor változik, amikor megnyilatkozik és Jinné és Janggá, Fénnyé és Szeretetté válik, ami által megkülönböztetés és tükröződés, vagyis Én és Te: kettő lesz belőle. A kettő tehát az első teremtői megnyilatkozás következményének a kauzális értelme és élménye, a Teremtő első megnyilvánulásának az ősereje, ami által a Teremtő egyszeriben ketté osztja és ugyanakkor megkétszerezi, majd megsokszorozza magát. A kettő a zavartalan abszolút létnek a teremtői megnyilvánulása. E teremtői mozzanatban jön létre elsőként a két világalkotó princípium, a Jin és a Jang egymás feltételeként, egymás kiegészítőjeként és egymás megtermékenyítő lehetőségeként. A kettő tehát nem a Yin, nem a női szubsztancia és az anyag Fény és maszkulinitás nélkül, hanem maga az első lét-megnyilvánulás, amiben egyszerre benne van a kiáradó fény és szeretet kiáradása, mint az egységbontás és az egységhez való visszacsatolódás központi ereje és lehetősége. A Szeretet a teremtői kaland, az abszolútum önmagából való kilépése, az abszolút állapot elhagyása és szubsztanciává válása, de a Szeretet az egységhez való kötődés és visszatérés - visszaalakulás princípiuma is egyben. A Fény, a teremtői-teremtési tapasztalat és ismeretszerzés, a tágulás, a szétáradás, a kiterjedés, vagyis a teremtés teljes átvilágítódásának (önmegismerésének) a princípiuma. Ez az egyetemes létnek az első nagy misztériuma és mágiája: a Kettős létezés.

    A teremtő és a teremtés átvilágítása. Az ősi kultuszok metafizikájában és a máig fennmaradt nyelvformákban a Jin áll kapcsolatban a sokasággal, a bőséggel és a szaporodással, illetve az anyagi- és a gyermekáldással is. Tévednek a mítoszok? Nem erről van szó! A szeretet, a teremtés előtti állapotában, a Lilith - állapotban önkéntelen megnyilvánulási és kiáradási sóvárgásként, szándéktalan vágyként jelentkezik, a fény viszont merő kíváncsiságként és határozatlan, ugyancsak sóvárgás-szerű más-akaratként. A Jin és a Jang Lilith jellegű ősképzetei tehát együtt bontják meg az abszolút egységet és a teremtés által egymástól különvált és határozott formákat öltenek. Ez a teremtés mágiája. Az abszolút léttudat ősi és állandó, megnyilvánulása.

   Az egy az abszolút létnek a megnyilvánulás előtti és ugyanakkor a megnyilvánulás által a teremtésben megsokszorozódott teremtőnek az újra egységesülés utáni állapota, az új Abszolútum: a tíz. Az egyben még nincs és már nincs, sem Lilith sem Fény, sem Szeretet. Az egy bontatlan egy. Az egységbontó Lilith az asztrológiában a szexuális ösztönt megelőző formátalan, céltalan és tudattalan sóvárgást jelöl. Homályos más-élményre vágyódást, elvágyódást, a másra-vágyást jeleníti meg a személyi horoszkópban. Még nem konkrét szexuális ösztön és nem célirányos szexuális vágy, hanem valami homályos változásra vágyás, ami, ha egészséges szexualitásban jut kifejeződésre, termékenyen felfokozza a szexuális együttlét állapotot, de amennyiben más nemű pár nélkül megélt, úgymond kompenzált szexualitásban, akkor elmegyógyászatokon és pszichológiai kabinetekben kezelt (És többnyire elkezelt...), veszélyes mentális és pszichikus zavarokat okoz. A Lilith tudatos és napfényes formájából lesz tehát Éva, a Jin, a Szeretet. A kettő: vágy és akarat, külön - külön és egyben: Jin és Jang. Nincs tehát semmiféle metafizikai rangsor a kettő különböző két eleme között, mert a kettő ugyanaz: kettő, de külön - külön, mindegyik kettő, azaz fiú, vagy leány, de így is úgy is ugyanaz: kilépés az abszolút állapotból: lét-megnyilvánulás.

    Jézus azért nevezte magát Fiúnak, amikor magáról mint az isteni lét-tudatnak a megnyilvánulásról beszélt, mert ténylegesen hím nemű lényként született. És azért mondta, hogy az Atyától jön, amikor a lénye abszolút eredetéről beszélt, és nem azt, hogy az Anyától, mert a patriarchális hagyományok szerint gondolkozó Zsidó közösségben, feloldhatatlan zavart okozott volna hallgatói képzet-világában. Két-ségeket okozott volna, amitől egyes tanítványai kétségbe estek volna mint Tamás. Ma is csupa két-séggel viseltetik a magát kereszténynek nevező ember az Evangéliummal szemben és lényegében az Evangéliumból kiolvasható alapállással szembefordulva él. Lelkében vágyik az evangéliumi alapállásra, miközben minden tettével, minden cselekvésével ellenkezik azzal: megtagadja, mert azt hiszi, ha családja van, ha gyermekei vannak akiket táplálnia, gondoznia kell, akkor ő szükségszerűen a létfenntartás szerinti előnyszerzési játszmák és korrupt képzetek szerint kell éljen. Pontosan a Lilith által okozott spirituális kábulat (tévképzet) az, ami elhiteti az emberrel, hogy csak azok élhetik meg zavartalanul az egységet, akik elvonulnak a világtól és kolostorokba vonulva, vagy papi szolgálatot vállalva, szüzességi fogadalmat tesznek. A fény szeretet nélkül, magát egésznek képzelő fél állapot: luciferi létezés marad. A szeretet fény nélkül értelmetlen, alaktalan és akaratlan szubsztancia.   

    A kettőshöz kapcsolódik az első tört egység létezése pontosan úgy, ahogy a kettőssé hatványozódott egység létezése. A kettő két félre töri az egyet. Innen tehát a kétség-be esés és a megtöretés és innen ered a magyar nyelv félelem (fél elem) kifejezése is. A nyelvünk tudja azt, hogy az olyan ember fél, aki csak félnek tudja és hiszi magát, aki nem képes az egységes lét átélésére, aki nem tudja visszakapcsolni (religio) önmagát, vagyis léttudatát az egyhez, az isteni Egységhez. Ezért a gyakorlatban is csak a fél tudatú, az egynemű, a határoltan és korlátoltan és kimondottan csak női, vagy férfi tudattal rendelkező emberek félnek. A két nemű képzeletben, az egyszerre művészi és tudományos ideavilágban élők: az androgünosz személyek nem. A kettőhöz tartozik az természetesen az alkímiai oldás művelete, vagyis a kettősségből való oldódási képesség személyes megvalósítására való tudatos törekvés. Ez, az egyetemes oldódási törekvéssel való közvetlen kapcsolatunk az, ami a három őserejének megértéséhez, az áthatolás és a kiegyenlítődés megvalósításhoz, az egységesítő kölcsönös áthatolás logikájának: a szent szellem erejének a befogadásához és átéléséhez vezet.

     A Három a kettő egyesítésének az őshatalma. Az első egységesülés a hármas által történik, ami nem más, mint a kettőnek, vagyis a Jinnek és a Jangnak a kölcsönös áthatolásából és kölcsönös megtermékenyüléséből létrejövő új egység: a Jen. Maga a Szent Szellem, a Logosz, ami nem egy különálló harmadik elem, hanem az állandó folyamatban levő, az állandóan történő kölcsönös áthatolás és átfödés által megvalósítódó kiegyenlítődés, vagyis az egészségülés mozzanata: az egész - ség hármas egysége. Az első és legfőbb egységesülés, a prímér egymásba oldódás.

    A materialista szűklátókörűséghez tartozik az a koncepció miszerint a férfi és a nő egyesülésének egyetlen eredménye, az egy - vagy több különálló harmadik elemnek a létrejövése, vagyis a gyermek. A gyermek fizikai megfoganása már csak természetes következménye a férfi és a nő (alacsony, vagy magas vibrációs fokon történő) fizikai egyesülésének, vagyis a fizikai létben is megkísérelt, újrajátszott egységesülésnek. Az újszülött a kettőt: a fiút, vagy a lányt testesíti meg a nemi meghatározottságának megfelelően. Ő nem a szülők tiszta vagy zavaros egyesülésének az eredménye (produkciója), nem a harmadik elem, hanem a Teremtővé vált Abszolút létforrásnak egy új megnyilvánulása. Ezért a gyermek nem a harmadik, hanem a második, ő a Fiú, még akkor is ha nő nemű lény. Mint ahogy mi mindannyian Istennek a fiai és leányai vagyunk, nem csak a Názáreti Jézus. Mindannyian én-ek vagyunk, akik a bennünk levő Krisztuson, vagyis az egyetemes léttudaton keresztül kötődünk a nagy Énhez: Istenhez. A gyermekeink nem a miénkek, nem mi “csináltuk” őket, hanem ők az abszolútumnak a mi egységesülésünk minőségétől független, de az egységesülés által, azon keresztül történő megnyilvánulásai, újjászületései, még akkor is, ha ez az egységesülés - áthatolás esetleg mindössze felelőtlen kaland útján, vagy brutális módon, a nemi erőszak útján valósul meg. Azt, hogy a gyermek nem az enyém és hogy mind a születésünknek, mind a halálunknak végső soron az isteni kiegyenlítődés az oka, azt felejtettem el én az Edua halálakor és olyan, a Teremtőt támadó átélések lettek úrrá rajtam, miközben fogvacogva igyekeztem, de nem győztem ezeket az agresszív átéléseket a metafizikai tudatom segítségével feloldani, hogy két hétre az események után, mind az alsó, mind a felső fogsorom begyulladt. Edua halálának köszönhetően ma már képes vagyok Verácska személyében, minden szülői ambíció nélkül a magát kiteljesíteni akaró Teremtő Istent látni és a szó szoros értelmében azt tisztelni, akkor is, amikor szívem csordultig telik szeretettel egy-egy “jópofaságának” láttán és hallatán és akkor is, amikor következetesen fegyelmezem annak érdekében, hogy nagyobb fegyelemre tegyen szert, mind amekkorára én tehettem a zavaros, mikor szívszorítóan érzelgős, mikor kegyetlenül otromba neveltetésem következtében. Ez a szülői állapot legnagyobb paradoxona: minden érzékeny kötődés ellenére a lehető legnagyobb felelősséggel és figyelemmel nevelni - gondozni a gyermekedet és közben nem hozzá tapadni. Soha nem megfeledkezni arról, hogy ő nem a tied, ő nem a te örömödet szolgálni jött a világra, még akkor sem ha egészséges állapotukban talán ők a legnagyobb örömforrások. Ő nem a tied, vagy az enyém, mert ő maga a teremtő Isten, aki mindaddig, amíg gyermekként veled van, melletted kell megerősödjön a teremtői öntudatában, de akit ugyanakkora szeretettel el kell engedned, akár a túlvilágra is, amennyiben a szent kiegyenlítődés miatt el kellett mennie. Igen erős fájdalmakkal fizettem meg annak következtében, hogy erről az egyetemes törvényről: az isteni igazság törvényéről megfeledkeztem. Amennyiben a XVI., a XIX és a XX.  fejezetekben elmondottak ellenére, te is egy, a gyermekednek - gyermekeidnek mindenáron jót akaró ambíciós szülő lennél, nem árt elgondolkoznod a fentieken és minden olyan barátodnak, barátnődnek, aki a felnőtt gyermekének - gyermekeinek minduntalanul bele szól az életébe, azon az alapon, hogy azok az ő tulajdonát képezik, mivel megszülte és felnevelte őket, elmagyaráznád, hogy mennyi rosszat tesz.

   A hármas tehát az első áthatolás mozzanatának, a Sanctus Spiritusnak az egyetemes megtermékenyítői-megtermékenyülői, a megismerési és a megismerés útján történő megújulási és az újjászületési őserőnek a princípiuma. A három ugyanakkor az egyik alkímiai ősminőség a három alapminőség közül. Ő a Merkúr: a Sulphur és a Sal egyesítő ősereje, vagyis az Atya és a Fiú egyesítő ereje: maga a Szent Szellem. “Aki az Atyát bántja, annak megbocsáttatik, aki a Fiút bántja, annak is megbocsáttatik. De aki a Lelket bántja, annak nem bocsáttatik meg.” Amikor a META előadásaira kezdtem járni, az Evangéliumot olvasgatva bukkantam rá Jézusnak erre a mondatára. Sokat töprengtem azon, hogy mi a csudabogár lehet az a Szentlélek, mert nyilván arról beszélt Jézus, hogy az Atyánál is fontosabb funkciója van a Szentháromságban? Az Atyát, amit én addig vallásos módon, a mindenható Atyaúristennek, egyenesen a Teremtő abszolútumnak képzeltem, mint minden átlagos értelemmel bíró, a katolikus gyóntató atyák által a Szentháromság jelentése felől kioktatott ember. Ezért az, hogy Jézus olyat mond, miszerint a Fiút, vagyis az akkori teológiai ismereteim szerint Jézus személyét lehet bántani, azt még hagyján. De hogy még az Atyát is lehet bántani és az végül valahogyan mégis megbocsáttatik, miközben a Szent Lélek nevű valaminek a bántása semmiképpen nem bocsáttatik meg, az egyenesen a vallásos hitemben rendített meg. Sejteni kezdtem, hogy a vallással nagy baj van és, hogy vallásos korszakom idején félre voltam vezetve a lényegi igazságok felől. Úgy éreztem, hogy valami iszonyúan fontosat elhazudtak, vagy elrejtettek a hittudorok előlem. Ez a hirtelenül felmerülő misztikus kinyilatkoztatás nem azért kavart fel engem, mert ellentmondott a papok által hirdetett bűnbocsánat dogmájának, hanem azért mert nem tudtam elképzelni, hogy egy olyan kicsi valaminek a bántása, amit az Atya csak úgy küldözget ide-oda, mikor termékenyítő spermaként a Szűz Mária méhébe, mikor békegalambként a Jézus vállára, azt hogy a csodába nem lehet bántani büntetlenül az Atyával szemben?